Hogyan keletkezett a világ?

(Stanislav Lem Kiberiádájának dallamára)

Sok-sok történet van arról, hogyan keletkezett a világ. Ti is biztosan ismertek néhányat, de ha meghallgatjátok az enyémet, rá fogtok döbbenni, hogy mindegyik csak kitaláció, legenda, mese, amelyet az emberek azért adtak szájról szájra, mert valamilyen magyarázatra szükségük volt, de az igazat még csak nem is sejthették.

A történet, amit elmesélek nektek, 4 galaktikus évvel ezelőtt és nem ebben a világban történt. A galaktikus évről minden galaktikus polgár tudja, hogy abban minden szemhunyásnyi idő alatt 100 földi esztendő telik el (a mi tudósaink azt mondanák, hogy több mint 10 milliárd földi évvel ezelőtt, amikor még a világegyetem helyén csak a puszta űr volt, hiszen nem történt meg még az ősrobbanás). Egyszóval ebben a korban élt és uralkodott egy Király (az a bizonyos Király, akiről Sztanyiszlav Lem híres Kiberiádájában is sok szó esik), két híres űrmérnökével Trurllal és Klapanciusszal. Ezek a mérnökök bármit el tudtak készíteni, amit csak kértek tőlük, méretre szabott világoktól elkezdve a boldoggá tevő szérumig mindent, mint ahogyan azt e híres könyvben már bizonyára olvastátok, vagy ha nem, hát fogjátok.

A Királyról mindenki tudta, hogy a legnagyobb örömet és élvezetet az aurazene hallgatása szerzi számára, melynek mibenlétéről mi szegény földi halandók nem sokat tudunk, hiszen erre szolgáló érzékszerveink nem alakultak ki, vagy csak nagyon csökevényesek. Az aurazene a működő dolgokból származik, a bennük dolgozó információ áramlása kelti és csodálatos harmóniával, boldogsággal tölti el azt, aki rá tud hangolódni, fel tudja fogni, és azonosulni tud vele.

Hogy egy érthető példát mondjak, vegyünk egy általad is ismert szerkezetet, mondjuk egy órát. Ebből mi földiek csak annyit érzékelünk, hogy mutatja az időt és ketyeg esetleg kakukkol, ámde, aki hallja az aurazenét, az átérzi az órát kitaláló és elkészítő órásmester teremtő gondolatait ahogy az óra kerekeit megtervezte. Érzi az órát működtető nehézségi erő vagy a rugóerő feszítését, az erő hatására mozgásba lendülő fogaskerekek sorozatát, melyek átviszik a mozgást a mutatókra olyan program szerint, hogy amíg a másodpercmutató egyszer körbejár, a percmutató egy percnyit (1/60részt) halad előre, az óra mutatója pedig ennek csak 1/12 részét mozdulja. Az egész rendszert pedig egy inga vezérli, melynek az a programja, hogy a lengési ideje a tömege és úthossza által állandó (minden körülménytől függetlenül azonos) értéket ad, tehát megmérhető vele az idő. Más szóval a óra aurazenéje a benne működő mechanikus programok összességének, ismertebb szóval információjának, a kisugárzását jelenti. Minél bonyolultabb az óraszerkezet, annál több információt tartalmaz, annál élvezetesebb az aurazenéje. Egy egyszerű falióra csak néhány hangocska, egy dátumot és holdváltozásokat is mutató állóóra már gazdag felhangokat, egy szobát betöltő elektronikus atomóra pedig már auraakkordokat sugároz, mely igen élvezetes az értő fülek számára.

A Király születésnapján minden évben nagyszabású aurakoncertet rendeztek, amely kétségkívül a születésnapi rendezvénysorozat csúcspontja, legnevezetesebb eseménye volt. Az alattvalók kötelességüknek érezték, hogy minden évben új és új aurakölteményekkel lepjék meg az uralkodót, mint ahogy mi is ha születésnapra megyünk, virágcsokrokat kötünk vagy készíttetünk az ünnepeltnek.

Történt egy ilyen koncert után, hogy a Király és két űrmérnöke találkoztak a trónterem mögötti dolgozószobában. A Király szomorú volt és a mérnökök találgatták az okát.
-- Csodálatos volt ma jéghegyek kórusa felség -- mondta Trurll.
-- Lenyűgözött a vulkánok földrengésre és hegyomlásra készített dobszólója -- tette hozzá Klapanciusz. A Király csak hallgatott.
-- Nem lelte örömét a mai koncertben, Uram? -- kérdezte Trurll, pedig a fiúk igazán kitettek magukért.
-- Igen, valóban így van -- szólalt meg a Király. És ez így megy évek óta. Mindenki a maximumot hozza, de sehol egy új hangszer, nincsenek folyamatosan változó monumentális szimfóniák. Nem terem már új információ a birodalmamban? Muszáj minden évben ugyanazt hallgatnom? Nincsenek új világok, új teremtmények, akik auráját meghallgathatnám?

A beszélgetés szöget ütött a két mérnök fejébe, annál is inkább, mert ezidáig mindig felsültek világteremtő terveikkel (ezekről bővebben a Kiberiádában olvashattok). Sokat tanakodtak, vitatkoztak, veszekedtek, de végül is megegyeztek a kiindulásban. Elkerítették a birodalomnak egy teljesen üres távoli szegletét és jól látható helyre kitettek egy táblát:

"Ezen a helyen új VILÁGEGYETEM épül.
Tervező kivitelező: Trurl és Klapanciusz
Elkészülési határidő: kb.: 12 Giga év
Idegeneknek belépni tilos és életveszélyes!"

A Világegyetem építési területét feltöltötték vácuumenergiával, ami köztudottan egy jól programozható igen stabil, nem illékony energiafajta. Felszereltek egy nagy hatásfokú időzsugorító transzformátort, ami lehetővé tette a kísérleti térrészben lefutó történések felgyorsítását. Erre azért volt szükség, mert a számítások szerint az első élvezhető új auraakkordok megjelenése csak milliárd évek múlva volt várható, és ők már a következő születésnapi koncertre szerettek volna előrukkolni valamivel. A transzformátor áttétele végül is 1:3G -re sikeredett (úgy látszik a csodáknak is van határa) ami azt jelentette, hogy másodpercenként 100 év múlását tudták megfigyelni a mérnökök.

A legtöbb gond természetesen a megfelelő programok elkészítésével volt. Egy nagyon egyszerű programmal indultak, ami a mi nyelvünkön így szólna tömören: "Az információnak minden körülmények között növekednie kell." A valóságban ez persze egy többezer soros magasszintű objektumorientált multiprocesszoros program volt, de hát ezt úgy sem értenénk meg, azért mondom ilyen egyszerűen. Egy ilyen program úgy hat a vácuumenergiára, mint a nagymama két kötőtűje a fonálra: elkezdi hurkolni, gabalyítani. Ha értelmes minta jön ki belőle, megtartja és erre tovább építve csodálatos ruhaköltemények kerekedhetnek belőle.

A lényeges különbség is ebben van: a "nagymamát" a programban a "véletlen" helyettesíti, tehát hiányzik belőle a céltudatos zoknikötési szándék, az akarat. A két kötőtű minden lehetséges variációt kipróbál, amelyek között vagy lesznek működőképes , több információt tartalmazó alakzatok amelyeket tovább lehet építeni, vagy nem - és akkor ezt a hurkot fel kell fejteni. Persze ne csak két kötőtűre gondoljatok, hanem úgy képzeljétek el, hogy ahol sikerült valami újat megalkotni, ott nyomban megjelenik két újabb kötőtű, így a munkaterület hihetetlen gyorsan növekszik. Ráadásul az összes működő kötőtű számára rendelkezésre áll a töbiek által már megalkotott új információ.

 -- Azok számára, akik ismerik a fraktálok csodálatos világát, egy kicsit mélyebben is be tudom mutatni az információnövekedés láncolatát. Mint tudjuk a fraktál egyes önálló pontjai egy nagyon egyszerű matematikai összefüggés - az alapegyenlet - szerint keletkeznek és a pontok összessége egy burjánzó világ, mely minden részletében tartalmazza az egészet, más szóval bármennyire kinagyítjuk egy apró részletét, ugyanazt az alakzatot kapjuk. Gondoljuk el, hogy az energia mező adja a fraktál növekedéséhez szükséges késztetést, az Információ Növekedésének Törvénye pedig minden új fraktál-pontot arra kényszerít, hogy egy jobb, hatékonyabb, információgazdagabb lehetőséget teremtő változtatást igyekezzen létrehozni a fraktál alapegyenletében. Ez nem egy egyszerű feladat, mert maga a fraktál egy stabil képződmény, rengeteg korábbi tapasztalat gyűlt már össze benne, nehéz újabbat találni, de minden pillanatban exponenciálisan növekvő mennyiségű új fraktálpont keletkezik és mindegyik az újat keresi, ami előbb-utóbb törvényszerűen megjelenik. Ebben a pillanatban az információgazdagabb pontból kiindul egy módosult fraktál, a mező emlékezete egy új elemmel bűvül, ami immár minden fraktálpont rendelkezésére áll.

Pontosan ezek miatt kellett beépíteni a programba az emlékezetet és az újraindítási feltételt. Az emlékezet - az információ megmaradásának a törvénye (melyet később az iskolákban úgy is tanítottak, hogy az információ nem vész el, csak átalakul)- azt jelentette, hogy minden új információ, ami működés során előállt, a vácuumenergiában eltárolódott (ezt a tárolót nevezték később Akasának). A program egyik alapelve a hasonlóság, tehát ha valamire valahol szükség van, az első dolga a programnak, hogy megkeresi, máshol valami hasonlót nem csináltunk-e már, és akkor ennek az információnak a birtokában lehet az újat gyorsan megalkotni. Úgy is mondhatnám, hogy az új információ mindig valami régebbinek a továbbalakításával jön létre, tehát az információ tényleg növekszik.

Az újraindítási feltétel azt jelentette, hogy ha az információnövekedés mégis megállna egy szinten, minden addigi objektumot törölni kell (megkötött hurkokat, mintákat felfejteni), és a teljes folyamatot előröl kell kezdeni. Természetesen a kudarc tapasztalata az Akasában megmaradt, ezért az újrakezdés után a program igyekezett új utakat keresni, hátha ott előbbre lehet jutni.

Hosszú időn keresztül a program minden külső jel nélkül állandóan újraindult, csak az információ mennyiségmérője jelezte, hogy valami azért már gyűlik.

Az építkezés első látható - érzékelhető megnyilvánulása egy óriási robbanás volt, amire mindenki összeszaladt volna, ha előrelátóan nem egy teljesen elhagyatott helyen kezdenek dolgozni. A robbanást az okozta, hogy az információ növekedése egy szinten túl már egy elemi ősanyagot igényelt, és az ősanyag robbanásszerű hirtelenséggel töltötte ki az addig anyagtalan teret. A fejlődés ezek után az anyagban folytatódott. Az ősanyag ködökbe, majd csillagokba sűrűsödött és itt bonyolultabb, intelligensebb anyagokká alakult át. Többször is megtörtént, hogy a folyamat megakadt, mert az információ növekedése megállt. Ilyenkor nem kevésbé látványos összeomlás következett be a Világegyetemben, amikor az összes anyag visszahúzódott a semmibe. Ezek a táguló és összehúzódó, szét és összerobbanó időszakok egyre hosszabbak lettek. A krónikák három nehezen megoldható határfeladatról is beszámolnak, amelyek miatt újra kellett kezdeni az építkezést:

Az egyik az anyag lehetséges fejlődésének a határa volt. A fejlődés végén olyan szupernehéz atomokból álló csillagok keletkeztek, amik mozdulatlanná dermesztették magukat. A megoldást a következőkben egy olyan kitágulás jelentette, ahol csak a legnagyobb csillagokban állt elő a legfejlettebb elem és ez az elem már láncreakcióra volt képes. Így ezek a csillagok felrobbantak és teleszórták a teret csillagporral, amelyből bolygók formálódhattak és az anyagok vegyületei és különböző halmazállapotai (szilárd, cseppfolyós, légnemű) lehetővé tették az úgynevezett ásványi vagy szervetlen élet kialakulását.

Ezekben az években a Király születésnapi koncertjein a közönség csodálatos anyag auraskálázásokat hallhatott, melyben minden új anyag egy csengő, tiszta hanggal szerepelt. Majd a Szupernova produkció aratott kirobbanó sikert, végűl a bolygók ásványokra, vízekre és levegőkre írt versenyművei vezették sokáig az aurazenei sikerlistát.

A következő nehezen átléphető határ a szerves élet kialakításának legalkalmasabb módja volt. A cél olyan szervetlen atom - molekula csoportokból álló társulások kialakítása, amelyek mozogni, táplálkozni és szaporodni képesek és amelyek képesek önmaguk továbbfejlesztésére. Itt is több újrakezdés volt szükséges, míg ki nem alakult az az öt elemből álló 20 aminósav csoport, melyre stabil szerves fejlődést lehetett építeni.
A koncerteken megjelentek a tengerlakó élőlények egyre bonyolultabb aurazenéi, eleinte az egysejtűek, a moszatok, később a bonyolultabb növények és állatok: kagylók, puhatastűek, halak, kétéltűek, madarak, fák, virágos növények aurazenéi.

Az élet kereste az önmegvalósítás, a testi fejlődés számtalan útján azt a testi formát, melyben megvalósulhat az információ növekedésének anyagon és testen kívüli módja, kereste a teremtő szellem útját.

Az új Világegyetem építésének kezdete óta már évtizedek teltek el. A legutolsó kiáradás időszaka is már a negyedik év végén tartott, amikor sor került a történet elején említett legújabb születésnapi koncertre, melyen Trurl és Klapanciusz titokzatos mosollyal közölte a királlyal, hogy most igazi auracsemegére lehet számítani. A hír percek alatt elterjedt a palotában.

Az izgatott morajlás egy pillanat alatt elnémult, amikor felcsendült a Föld bolygó aurazenéje. Eleinte csak az atomok és ásványok tiszta hangjai kavarogtak, majd beléptek az egyre bonyolultabb élőlények összetett hangszerei, amelyek mind mind ugyanazokból az atomi aurákból és életelem hármashangzatokból építkeztek. Egymásba csavarodó auraspirálok harmónikus összhangzatai hömpölyögtek méltóságteljesen a teremben, amikor a feszültség tetőpontján megszólalt egy soha nem hallott gyönyörű hangszer. Olyan volt, mint egy hatalmas improvizáló orgona, amelynek előadás közben teremnek ú, csodálatos sípjai, amelyek ismeretlen és szokatlan információtömeget zúdítanak a hallgatóságra.

Ahogy az utolsó hangok is elhallgattak, döbbent és torokszorító csend ülte meg a termet hosszú percekig, majd óriási tapsvihar és ovácó oldotta a közönségben felgyűlt érzelmeket és indulatokat.

A Király meghatódottan köszönte meg mérnökeinek az élményt. Kíváncsisága azonban nem hagyta nyugodni.
-- Mi volt ez az utolsó hangszer, amit hallottunk? -- kérdezte
-- Az Emberiség , Uram -- felelte Trurl
-- És mi ez a csodálatos zene amit játszanak?
-- Ez az Ember, Uram.
-- Lehetne kicsit bőveben? -- kérte a Király.

Trurl Klapanciuszra nézett, aki még nála is szűkszavúbb volt, majd nagyot sóhajtott és beletörődően mesélni kezdett az Emberiségről aki egyszerre látható és láthatatlan, sokmillió éves mégis naponta újjászületik a sejtjeit alkotó emberekben.

De ez már egy másik történet, hiszen a címben csak annyit ígértem, hogy elmesélem hogyan keletkezett a Világ.

/sipi/

        WebWorks: 3T kkt -- Sipi Budapest. Web mindenes: Sipi