A természettudományos tudás által a bölcsességünk csak nagyon kevéssé nőtt, ugyanis az szándékosan lemond arról, hogy értékítéleteket hozzon. Feladatául a világ értékmentes leírását tekinti. Még a társadalomtudományok is arra törekszenek, hogy ne orientáljanak semmilyen irányban bennünket az életünk fontos kérdéseiben. A mai értelemben vett tudomány nem segít nekünk az életproblémáink megoldásában. Magunkra hagy minket a világgal szemben.
A tudomány már 300 éve olyan objektív leírásra törekszik, amelyből a megfigyelő szempontjai ki vannak zárva. Ez egy olyan világképet ad, amelyben a látó szem nincs benne. Nem lettünk bölcsebbek, csak okosabbak: a külvilággal jobban tudunk bánni, de saját magunkkal kevésbé. Ami a belső és emberi dolgokat illeti, sok mindenről elfeledkeztünk. Ez a 300 éve gyakorolt tudományos szemlélet az emberhez is kívülről közeledik, az embert a modern orvostudomány és pchihológia is objektumként, tárgyként kezeli, ezért is annyira sikertelen az orvostudomány ezeken a területeken, mert a fizikai objektumok megismerésére kifejlesztett módszerek nem igazán sikeresek az emberi pszichikum megközelítésére, megismerésére, gyógyítására.
Az analitikus (részekre bontó, szétszedő) tudományfilozófia kezdetei is 17. századra vezethetők vissza. A lényege az, hogy egy komplex egészet szedjünk szét minél kisebb elemi részekre, állapítsuk meg az elemi részek relációit, majd építsük fel belőlük újra az egészet, ekkor fogjuk megérteni az egészet, hasonlóan egy órásmesterhez. Ez a módszer a 20. század második feléig nagyon jól működött, ekkor kezdtek először olyan egészeket találni, amelyet nem lehetett szétszdni és újra összerakni, mert ha kivettek egy részt, az már nem volt ugyanaz. Ilyen egész például az ember. A 17.században Francis Beacon a természet vallatását és titkainak, kincseinek kicsikarását hirdette. Azóta is a természet leigázására törekedtünk az emberiség, a tudás diadala érdekében.
Ezen a gyermeki szétszedős hozzáállás során jutottunk el mostanában odáig, hogy rádöbbenünk, mint a kisgyermek a szétszedett, széttépett játéka láttán, hogy tulajdonképpen pusztítást végeztünk, és talán már nem is vagyunk képesek újra összerakni a természetet. A 20. század közepétől egy új, úgynevezett holisztikus (az objektumot teljességében, egészében vizsgáló) szemlélet kezd elterjedni, elsősorban az ökológusok, de már a természettudósok és tudományfilozófusok körében is. Rá kellett döbbennünk, hogy nagyratartott tudásunk, csak egy kis szelete a valóságnak, mégpedig az, amely ilyen analitikus, racionális algoritmusokkal leirható. Egész tudás óceánok, világok ismeretlenek előttünk még akár az elemi részecske és termonukleáris (plazma) fizikai kutatásban is. Még akár itt is várhatunk vadonatúj, forradalmi elméleteket. Szintén forradalmi elméletek várhatók az emberi elme kutatása, pszichológia, pszichiátria és mesterséges intelligencia kutatása területén, amely a számítástechnikában zajlik és ugyanazt a célt próbálja egy másik oldalról megközelíteni.
Ugyancsak ismeretlen világ még számunkra az etológia, a bennünket körülvevő élőlények viselkedése, mentalitása, amelyek az eddigi analitikus módszerekkel megismerhetetlenek voltak. A filózófiában új ismeretelméleti kutatások várhatók az irányban, hogy léteznek-e a mienktől alapvetően eltérő gondolkodásmódok, és ha igen ezek hogyan ismerhetők meg, hogyan hasznosíthatók számunkra.
A 21. században az utóbbi 2000 évben uralkodó unicista világszemléletet (egy igazság , egy valóság, egy világegyetem, egy isten, monolitikus társadalmi berendezkedések stb.) fel fogja váltani a prularizmus. Ma a tudós egy kutató szolgáltatást végez, lényegében 90 százalékban ipari, hadi igények alapján folyik a kutatómunka, nem pedig maga a tudomány, a tudós igénye szerint. Az ökológiai problémák előidézésében így a tudós felelőssége nem nagyobb a többi állampolgárénál.
Be kell látnunk azt az ördögi kört, hogy az ökológiai problémákat nem lehet a hagyományos kutatási módszerekkel megoldani, mert a modern társadalmak egyre bonyolultabb, komplexebb struktúrákat alkotnak, és ezek fenntartásához a környezetből energiát és entrópiát kell elvonni, más szóval rombolni, szennyezni kell. Mégpedig ahogy növekszik a rendszer bonyolultsága, úgy nő a szennyezés is. Egyszerűbben: egy törzsi társadalom sokkal kisebb környezeti ártalommal jár, mint egy feudális, vagy ipari társadalom. És ez a környezetre nehezedő növekvő nyomás független a szándéktól, a tudós felelősségétől. A jövő tudósa már nem egy szolgáltató automata lesz, hanem rádöbbenve arra, hogy az eddigi analitikus módszerekkel megszerzett tudás környezetromboló hatását csak másfajta módszerekkel, mentalitással szerzett ismeretekkel lehet ellensúlyozni.
Lehetséges, hogy léteznek más fajta valóságok, amelyeket csak más fajta gondolkodásmóddal lehet megismerni. Ugy lehetne ezt szemléltetni, mintha a valóság egy hegy lenne, amelyet az eddigi módszerünkkel csak egyetlen mozdulatlan szemszögből vizsgáltunk volna. A jövőben el kell mozdulnunk, és másfajta szempontok, másfajta gondolkodás alapján körbejárni ezt a valóságot, hogy újfajta ismereteket szerezhessünk róla. Talán a világot egy másfajta fogalomrendszerben kellene kategorizálni, és akkor más világot láthatnánk.
Már Plátón óta vitatott a tudományfilozófusok körében, hogy az a fogalmi háló, amellyel a valóságból merítünk, vagy az a polcrendszer, fiókrendszer amibe a valóság darabkáit beletesszük, tőlünk függetlenül létezik e (ekkor természetesen nem léphetjük át gondolkodási rendszerünk határait, hasonlóan ahoz a rabhoz, "tudóshoz", aki állandóan szökésben van, de a cellájából kiásva magát, csak egy kicsivel nagyobb cellában találja magát, az emberi tudás börtönét képtelen elhagyni "Karl Popper"), vagy mi magunk hozzuk ezt létre.
A tudományfilozófusok többsége ma már azon a véleményen van, hogy lehetséges egy másfajta kategorizálása a világnak, és ezzel a másfajta szemlélettel, gondolkodással lehetséges lenne a tudásnak olyan módjait felfedezni, amely egy kevésbé problematikus létfenntartást eredményeznének számunkra. Szerencsére az emberi gondolkodás börtönének vannak olyan kijáratai, amelyeket vagy mi csinálunk, vagy csak úgy nyílnak: ez a transzcendencia.
Sokan a nagy tudósok közül, azért is találtak rá a különféle vallásokra, és váltak elkötelezett hívőkké, mert a transzcendencia élmény, amelyet a kutatások során tapasztaltak, ebben a vallásos formában tudott a számukra kifejezést nyerni. A tudomány lényege, hogy metafizikai szorongásunkat csökkentse. Azon a korszakon már szerencsésen túl vagyunk, amikor a természet leigázásának igényével egyidejüleg a transzcendencia megszünését is kijelentették, mondván már mindent tudunk.
Az egyik legfontosabb veszély most a 20. század végén, hogy bizonyos racionális cselekvésfajtákból talán túl sokat és túl elbizakodva tudunk már, túlságosan sokat vesszük igénybe a bal agyféltekénket, és kevéssé a jobbat. Az egész oktatási rendszerünk, a tudományos szféra privigelizált helyzete, financiális és politikai súlya azt eredményezi, hogy az új generációknak elsősorban a racionális képességeit ismerjük el, fejlesztjük, csiszoljuk, tápláljuk, bátorítjuk, míg érzelmi szféránk meglehetősen ősemberi szinten van jelenleg. A művészetek is meglehetősen válságos helyzetben vannak, pedig ezek voltak a legfőbb eszközei a kulturálódásnak, hiszen az ember nem csak az értelme, hanem az érzelmei miatt is ember.
Ha nem találjuk meg az érzelmeink, az emberi kapcsolataink, viszonyulásaink megfelelő finomításának, kezelésének és kiművelésének a metódusait, az is katasztrofális lehet számunkra, és ez szintén tudjuk megtenni a modern tudományok által kezünkbe adott módszer segítségével.
3T