Sipos György:     Szindbád, az űrhajós

Szindbád, az űrhajós hátradőlt űrhajója parancsnoki kabinjában, a műszerfalak és képernyők sokasága előtt álló székében és nagyot nyújtózott. Már nem is emlékezett rá, mióta van úton, sőt a Bázis képe is csak némi erőlködés után sejlett fel benne. Igaz, bármikor szólhatna Öcsinek, hogy keressen elő bármilyen képet vagy hangot a múltból, mint ahogy ezt korábban gyakran meg is tette, de egy idő óta egyre kevésbé vágyott a múlt emlékei után. Már azt sem tudta, miért is hagyta ott a Bázist, hiszen volt idő, amikor úgy gondolta, sohasem fog többet felszállni, sohase ül be újra a parancsnoki székbe.

Végtelen boldogságban teltek az évek a Bázis bolygón, égett a keze alatt a munka: egy egész birodalmat teremtett, oktatta és pályára állította az új űrhajós nemzedék utolsó tagját is. Örömmel látta, hogy egyre ügyesebben elnavigálnak már nem csak a Bázis körül, hanem a távolabbi űrszektorokban is.

Azután egyszer csak újra megérezte az űr vonzását, és már tudta, bármennyire is nehezére fog esni, hamarosan el kell szakadnia ettől a csodálatos bolygótól, akinek annyit köszönhet.

Véletlenül(?) megkönnyítette dolgát az a körülmény, hogy a Bázis olyan Csillag vonzásába sodródott, hogy a megváltozott légkör egyre inkább távozásra ingerelte. Egyre gyakrabban üldögélt Öcsi irányítófülkéjében, simogatta a karokat, törölgette a műszereket, el-el emelkedett a talajtól egy kis próbarepülésre. Mi tagadás, nagyon hiányzott már a száguldás szabadsága.

Azután egy viharos éjszakán, amikor olyan látogató jelent meg a Bázison, akitől felállt a szőr a hátán, de a Bázis habozás nélkül befogadta, mert a Csillag küldöttének hazudta magát, végképp elege lett. Bevágta magát a kabinba, és teljes gázt adott.

Megcélozta azt a fénylő üstököst, akit már régen kinézett magának a Földről és üldözőbe vette. Az üstökös huncut volt, sokáig hagyta magát üldözni, mindenféle irányba menekült, az egyik hipertérbe be, a másikból ki, bújócskázott, kérette magát. Szindbád állandóan eltévedt a csóvájában, képtelen volt elkapni, de nagyon élvezte a hajszát. Szinte hallotta, ahogyan fütyül a szél a füle mellett hajsza közben, ami tudvalévő, teljes képtelenség az űrben egy zárt kabinban, de hát ilyen a vadászszenvedély. Amikor végre leszállt rá, eleinte nagyon boldog volt, hiszen régen vadászott utoljára, de ahogy jobban körülnézett, észrevette, hogy a magja jégből van, fagyos és cseppet sem alkalmas még egy kisebb Bázis létrehozására sem, márpedig az űrhajósok első törvénye kimondja: "Építs minden lehetséges helyen Bázist, rendezd be, hogy legközelebb legyen hol menedéket találnod. Ha úgy hozza a sorod, hogy mégsem térsz vissza, akkor se búsulj, csak egy másik kollégának tettél olyan szívességet, ami alkalomadtán neked is jól jöhet."

Így azután újra felszállt, és kissé fájó szívvel hagyta, hogy az üstökös menjen tovább kiszámíthatatlan pályáján. Amikor körülnézett, a jeges űrben egyszál maga, összeszorult a szíve, sehol egy ismerős csillagkép, sehol egy ismerős bolygó, sehol egy baráti űrhajó, csak a csupasz, végtelen űr. Sóvár pillantást vetett az éppen eltűnő csóva után: igaz, hogy jég, de legalább mozog...

Eszébe jutott az űrhajósok fohásza: "Az űrben mindig magad vagy, de jegyezd meg, amíg mozogni tudsz, bárhová eljuthatsz, csak akarnod kell!" Ettől felengedett, még táncolt is egy kicsit, csak úgy magában. Szőni kezdte terveit, milyen csodálatos világokat fog még megismerni, micsoda naprendszerek és bolygók várnak még rá, elsimult benne a feszültség, elengedte magát és hosszú, pihentető álomba zuhant.

A hasára sütött volna a Nap, amikor felébredt, ha lett volna ilyen a közelben. Ez azonban nem zavarta az utasítások kiadásában:

-- Kérem a baráti űrhajók adatait...

-- Kérem az összes eddigi és potenciális Bázis koordinátáit ...

-- Kérem a szervizcentrumok és kereskedések adatait...

-- Kérem az energiamezők koordinátáit és feltöltési adatait...

-- Kérem a sérülések elemzését és a javítási ütemterveket...

-- Kérem a gravitációs mezők várható erővonal-változásait...

-- stb. stb.

Szegény Öcsi, alig győzte volna kapkodni a fejét, ha lett volna neki. Mindenesetre teljes kapacitásának csaknem egy ezrelékét sikerült is ezzel a kimerítő munkával lekötni. A kimerítő jelző természetesen Szindbádra vonatkozott, aki estére már konkrét tervek birtokában hajtotta álomra fejét.

Másnap első dolga volt, hogy felvegye a kapcsolatot a baráti űrhajókkal és tájékozódjon. Rá kellett döbbennie, oly hosszú ideig nem volt az űrben, hogy minden megváltozott idekinn. Bolygók pusztultak, elöregedtek vagy csak kibírhatatlan szokásokat vettek fel, esetleg a légkörük vált élvezhetetlenné.

Néhányat meg is látogatott közülük, de mindenhol túl sok űrhajóroncsot látott heverni, igazi késztetést sehol sem érzett a leszállásra, bázisépítésre pedig végképp nem támadt kedve. Pedig a hibalista túlságosan is hosszú volt már, komoly figyelmeztetések jöttek az űrhajó minden részéből: ha nem végzi el sürgősen a szükséges javításokat, sehol sem fog tudni többé leszállni, örökre a világűr foglya marad.

Szindbád is szeretett volna már egy kis szilárd talajt érezni a lába alatt, sétálni árnyas erdőben, élvezni az áradó napsütést, a madárdalt és a patakcsobogást. Egyelőre sehol semmi, csak ez a dokkolásra váró hajó.

Ekkor megszólalt Öcsi:

-- "Azt hiszem Főnök, ez érdekelni fog, most fogok egy üzenetet KM460421 űrbarátunktól, hallgass bele: ... érdekes képződmények egy viszonylag fiatal nap, a ZUI körül, ez egy sárga óriás, szokatlan módon a tömegvonzása fokozatosan erősödik, egyre több bolygó áll körülötte pályára és sok ismerős űrhajóst is láttam errefelé. Javaslom, nézz körül te is, úgy tudom, most éppen ráérsz. A koordináták..."

Hohó barátom, soha jobbkor! Térugrásra felkészülni, előre!

Jó helyen bukkant fel a térből, maradt még elegendő ideje a lassításra. Már a megengedett sebességgel haladt, amikor elérte a ZUI rendszer határát. A határátátlépés sajátos módon zajlott. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, megszólalt egy hang a fejében: "

-- Itt az AGYKONTROLL szolgálat. Üdvözöljük naprendszerünkben, kérjük az agyakat vizsgálatra kinyitni, felhívjuk szíves figyelmét, hogy a körzetbe materialista, kommunista és más hasonló agresszív nézeteket behozni tilos. Kérjük ezeket a határon letétbe helyezni, visszafelé, ha még akarja, felveheti. Kellemes tartózkodást kívánunk! "

További meglepetések is érték még közeledés közben. Egyszer csak mellé állt egy kalauzhajó, amelyen a jól kivehető BEAVATÁS felirat díszelgett. A két hajó összekapcsolódott, és átjött a révkalauz, akit a helybeliek egyszerűen csak MESTERnek neveztek. A Mester kellemes, művelt, intelligens ember volt, jól elbeszélgettek. Szindbád tájékozódhatott a helyi szokásokról, érdekességekről és látnivalókról. Búcsúzáskor a Mester megölelte, majd miután a mindig kéznél lévő hangolópálcájával megérintette a fejét, így szólt: "

-- Tiszta szívből kívánom Szindbád, hogy találd meg ebben a birodalomban azt, amit keresel. Fogd ezt a készüléket, és vigyázz rá. KIREI a neve, és segíteni fog neked a kommunikációban. Ha meg akarod közelíteni valamelyik bolygónkat, vagy egy másik űrhajóval találkozol, kapcsold be. A készülék azonosítani fog téged, és megkímél a hosszadalmas bemutatkozási procedúráktól, karanténoktól, kihallgatásoktól és egyéb más vidékeken használatos kellemetlenségektől. Ugyanakkor neked is jelezni fogja a másik szándékait. Most búcsúzom, az én mesterem, az ősöreg Ezo Teri áldása kísérje utadat!"

-- Most aztán merre, Főnök? - kérdezte Öcsi.

-- Nyugalom és intuícó, öcskös, keress valami szokatlant!

-- Ott egy szögletes bolygó, erre gondoltál?

-- Nem, dehogy. Az azt képzeli magáról, hogy már mindent tud, keress tovább! Figyelj csak! Mi az ott a csillagraj elejénél, ami olyan furcsa precessziós mozgást végez? Menjünk csak közelebb! Nahát, most már tisztán kivehető. Ez az! Igen, fantasztikus, egy ikerbolygó! Álljunk körpályára! Részletes vizuális megfigyelést kérek! Nézd csak, a kisebb barna bolygót, néhol egészen sötét, látod az űrhajóroncsokat? Igen, és ott, meg ott a becsapódások mély kráterei. -- Kissé kopárnak, barátságtalannak tűnik, nem gondolod?

-- Hát igen, így első látásra, de egészen biztos, hogy szilárd a felszíne, nem érhet meglepetés, és ne feledd, a kisebb gravitáció is előnyös lehet, ha sérülten szállunk le.

-- Rendben, tárold az adatokat, megnézzük a másikat is!

-- De Főnök, ezt nem kellett volna, tudod jól, e nélkül is mindent rögzítek automatikusan.

-- Ne morogj, inkább mozogjunk. Nézd csak, nahát, ez a bolygó teljesen aranyszínű, hullámzó búzamezők, erdők, dombok, ligetek és egzotikus dzsungelek. Mindenhol rend, béke, tisztaság, gyönyörű!

-- Főnök, ez nekem túl szép, sehol egy biztonságos leszállóhely, és gyanús, hogy sehol sem látok se bázis, se űrhajó roncsokat, egy ilyen korú bolygó roncsok nélkül, nekem ez túl valószínűtlen.

-- Ne morogj már Öcsi, te mindig túl aggodalmaskodó vagy.

-- Más baj is van Főnök, fogom az aranybolygó hívójelét. Tatomra mondom, ilyen ezer éve nem történt velem, lehet, hogy azért van, mert bekapcsolva maradt a KIREI készülék?

-- Valószínűleg, kapcsold a hangot!

-- " Üdvözöllek, Szindbád! Már nagyon régen várlak. Tudtam, hogy eljössz és szeretlek! Szállj le, küldöm a vezetősugarat, gyere, gyere!"

-- Főnök, légy szíves rúgjál néhányat a falba, azt hiszem zárlatos lett egy antennám! Ilyen egyszerűen nem létezik! Ilyen bolygó nincs, ez csapda!

-- Csigavér öregfiú, mi bajom lehet már nekem? Nem megyünk le a hajóval, készítsd a kompot. Maradj a pályán, és figyelj.

Ahogy közeledett a bolygóhoz, egyre jobban érezte a vonzását. Már az első érintés is lázba hozta, érezte a bolygó szeretetét, örömét, amit a megérkezése váltott ki. Öreg róka létére szerelmes ifjúként kezdett bolyongani a csalitosban, ahol a komppal földet ért.

Amikor egy tisztásra ért, megtorpant. Nem volt egyedül. A fák között egy másik űrhajós állt és nézett rá várakozón. Magas, jóképű ifjú volt, rojtos bőrruhája, széles karimájú kalapja és vállán lógó lantja semmi kétséget sem hagyott foglalkozásáról: ő az az ember, aki vidámságot hoz a kivénhedt űrhajók falai közé, aki vidám színekre festi a bolygók egét.

-- Üdvözöllek, Testvér! - szólította meg - téged is a hívójel hozott ide?

-- Igen, megláttam ezt az ikerbolygót, éreztem a nap különös sugárzását, tudtam, hogy ide kell jönnöm, talán csak egy picit megpihenni, talán örökre. Láttam, hogy jössz te is, és örültem a társaságnak. Azt hiszem, elég tágas ez a világ kettőnknek is.

-- Egyetértek, mindenesetre, különös egy vidék ez pajtás, nem gondolod? Jó lenne tudni, hogy ezek a bolygók igazából hogyan éreznek irántunk?

-- Nekem nincsenek kétségeim: őszinte barátságot, szeretetet és vonzalmat érzek, nem hiszem, hogy bármi bajunk történhetne.

-- Úgy legyen, de ismered az űrhajóstörvényt: "Ne higgy, tudj. Menj és fürkészd ki!"

Együtt sétáltak egész délután, élvezték az aranybolygó kifogyhatatlan vendégszeretetét, mégis mindketten más és más virágokból kötött koszorút vittek magukkal távozáskor.

Múltak a napok és Szindbád egyre jobban érezte magát az ikerbolygó körzetében. És eljött a nap, amikor nem bírta tovább, le kellett szállnia a kisebb bolygóra a sérült űrhajóval. Nehéz manőver volt, elsőre nem is sikerült volna, ha váratlan segítséget nem kap. A segítség nemcsak váratlan, de hihetetlen is volt: a bolygó felszínének megváltoztatásával korrigálta a sérülésből adódó leszállási hibát! Ettől még Öcsi is meghatódott:

-- Szavamra Főnök, tudod, hogy nekem konstrukciós okokból nincsenek érzéseim, de most mégis egészen különös bizsergést érzek az áramköreimben.

A váratlanul jól sikerült leszállás feletti örömében Szindbád is megengedett magának egy felderítő utat. Ekkor érte a második meglepetés: a barátságtalannak látszó felszín alatt hatalmas tejjel-mézzel folyó barlangok húzódtak, ahol lágy tavaszi szellő fújdogált, a réseken besütött a lemenő nap, a falról leömlő langyos zuhatag fáradt testét felfrissítette, a mohaágy lágyan körülölelte és elringatta.

Reggel madárdalra ébredt, és terített asztal várta. Olyan történt itt vele, amit már nagyon-nagyon régen nem érzett: boldog volt. Öcsi is csupa pozitív dologról számolt be:

-- Képzeld Főnök, az éjjel minden hibát kijavítottam. Valami lehet errefelé a levegőben, valami nagyon különös, mintha a dolgok önmaguktól is javulni akarnának.

És eljött a nap, hogy leszálljon az aranybolygóra. Az előérzete azt súgta: ne tegye!

De hát nem keringhetek körülötte örökké, nem hallgathatom tétlenül a hívását!

Újra átnézte a megfigyeléseket: válaszok tömege a hívójelre, űrhajók és holdak befogása majd kiröpítése, szóval csupa olyan jel, amely tartalmas, de mozgalmas életre utal. Bázisnak nyoma sincs. Mi lennénk a kiválasztottak, a lantos és én? - töprengett Szindbád, csak minket engedne igazán közel magához? Nem mondom, hízelgő, de miért?

Végül döntött: csak akkor tudhatok meg többet, ha megkockáztatom a leszállást. Indulás!

Este lett, mire elérte a bolygó felszínét. A lenyugvó ZUI sugarai vörös fátyolt vontak az égboltra, amin átütött a csillagok erősödő ragyogása. A fák között madárdal hallatszott és fűszeres illatokat hozott az esti szellő. A levegőben erősödő várakozás, feszültség és vágy vibrált.

És akkor váratlanul kitört a vihar. Nem felülről jött, mint ahogy a rendes viharok szoktak, hanem a bolygó belsejéből. A föld meghasadt, és látszani engedte, hogy kéreg csak néhány méter vastagságban szilárd, és alatta - ó űrhajósok védőszentje, ne hagyj el - mindannyiunk réme: a homok, amely percek alatt elnyel mindent, űrhajóst és űrhajót egyaránt.

Lélekszakadva menekült a hajóhoz, amelyet - és most áldotta ösztöneit - úgy hagyott ott, hogy a felszín felett néhány centivel lebegett. Teljes gázt, el innen gyorsan! - kiáltott, mielőtt még elérte volna a székét. A hajó kilőtte magát az égboltra. Hát ezért nincsenek itt roncsok! A szerencsések még időben elmenekültek, a szerencsétlenek pedig ott pusztultak a homok alatt, és most gyönyörű orchideák hajtanak belőlük. De miért? Hiszen én őszinte szerelemmel közeledtem a hívásra? Miért hazudott? Miért akart csapdába csalni? És én még valamiféle közös bázist akartam ide telepíteni, egy boldog hátországot, ahol felnőhet egy új űrhajósnemzedék. Ahonnan gond nélkül kiruccanhatnánk az űrbe, valahányszor csak kedvünk tartja, és az út végén egymás kezét fogva ülhetnénk a nagy tűz körül.

És most újra a világűr? Vagy talán a régi B... ...

-- Főnök, Főnök! figyeljen már egy kicsit rám is, a kisbolygó a rádión, sürgős:

" Hová futsz, kedvesem? Tudod egyáltalán, mi történt? Inadba szállt a kalandvágyad? Ki követi el a nagyobb hibát, aki enged régi reflexeinek, vagy aki leszállás előtt nem végzi el a kötelező talajmechanikai ellenőrzéseket? Gyere vissza, senki sem akar bántani! Segíts nekünk, szükségünk van rád! "

Tudta, hogy ez a hang igazat mond. Visszafordult. Ez is nagyon furcsa, azelőtt sosem tett ilyet. Ha egyszer így ment el valahonnan, soha többé nem tért vissza. Talán öregszik, talán túlságosan is beleélte magát az álmaiba, vagy tényleg megváltozott?

Az aranybolygó felszíne most sötét volt. A repedések még látszottak, de tudta, holnapra már semmi nem fog látszani, mert a buja növényzet minden sérülést nyomtalanul eltüntet. Fel - alá járkált. Valamit keresett. Igen, az okot, hiszen mindennek oka kell, hogy legyen. Ez a bolygó sem magától lett ilyen. És akkor megtalálta, amit keresett: az egyik repedésből rég eltemetett hologramok tucatjait vetette ki a belső nyomás. Felvett néhányat és belenézett. Mindent megértett.

Látta a bolygót, amikor még fiatal és tapasztalatlan volt, és őszintén hívta az űrhajókat, gyertek, fedezzetek fel. És látta a részeg otromba, hajósokat, akik feldúlták, kirabolták majd felégették a bolygó minden gyönyörűségét. Beszennyezték minden vizét, letaposták minden virágát, kivágták zöldellő kertjeit. Levegőjét harci gázok szennyezték, völgyeit lőtérnek használták. Dombjait maga alá gyűrte a külszíni fejtés. A földje mélyébe szennyet temettek, és bombákat robbantottak.

Akkor a bolygó önvédelemből kifejlesztette a homokfegyvert, és más csillagképek felé sodródott. Álmaiban azóta is ott él serdülőkori vágya, a bátor űrhajós, aki eljön és csak neki építi fel a BÁZISt. Ezért sugározza szerte a világban a szeretete hívójelét. Ugyanakkor lelke mélyén tudja, hogy felszíne alkalmatlan egy komoly űrhajó fogadására, de most már nem tud rajta változtatni. Így hát azok a hajósok, akik - mint a lángba röppenő lepke - elég óvatlanok, és az első hívásra leszállnak, itt végzik be sorsukat a homok alatt.

Szindbád szomorúan indult vissza a kompon az űrhajóra. Mit csináljon? Jó, most már tud mindent, megért mindent, de mit lehet itt tenni? Most, hogy ennyire belekeveredett a dologba, nem mehet el anélkül, hogy legalább meg ne próbálna tenni valamit.

Egy egész álló nap járkált a kabinban, böngészte az elektronikus kódexeket, majd megint járkált. Estére elővette Öcsit:

-- mennyi ideig tudnánk, 4.8 * 10¹³ erg energiát termelni?

-- Legalább egy évig, de ha tudunk közben töltődni, akkor tovább is.

Jó. Most már csak egy problémát kellene megoldani. Sehol nem találtam a hajó eszközei között olyat, amelyik ezen képlet alapján lenne képes rezgéseket előállítani - tett be egy cédulát a leolvasóba Szindbád.

Öcsi, ha képes lett volna rá, valószínűleg elmosolyodik:

-- nincs is az eszközök között, de ha kapok egy óra áramszünetet, elárulom, hol találsz ilyet.

Feltételezhetően megalkudtak, mert az űrhajó hamarosan olyan pályára állt, amelyről folyamatosan be lehet sugározni a bolygó felszínét. Az energiát a hajó reaktora szolgáltatta, amelyet a baráti űrhajók és bolygók igyekeztek folyamatosan pótolni. Az energiát a KIRIE készülék modulálta, amely, mint a kódexekből kiderült, pontosan a tiszta szeretet formulája szerint működött, és képes volt a legfutóbb homokot is kősziklává változtatni.

Szindbád hátradőlt a széken, és szemét a bolygón legeltette. Mosolygott. Lehet, hogy soha többé nem fogom megkísérelni újra a leszállást - gondolta - de megéri, hogy ezt a kis időt az első űrhajóstörvénynek áldozzuk. Hátha mégis eljön az a bátor hajós, ne fulladjon rögtön a homokba.

Budapest, 1993 tavaszán

---

        WebWorks: 3T kkt -- Sipi Budapest. Web mindenes: Sipi