3T kkt
| Anna versei Amerikából: | ||
| H é
t p e c s é t e s t i t o k Beavatott leszel mire leszárad rólad minden jelmez. És mint a mesében, az is kiderül, hogy vénasszony gúnyád tündértestet rejtett. S csak utólag tudod meg, hogy a Bohóc sírja a legőszintébb könnyeket. Az ő tükrében is önmagad ismered fel. |
H a
r m ó n i a A végtelen tágulás és a totális összeomlás között létezem. Sorsom az ismeretlen feketeség. Az "Én Vagyok" a fehér... |
T e n g er Az időtlen kegyelem tengerébe símulok. Önző hullám-énem Neked átadom. ............................. A vizet figyeld, ne a hullámot! |
| Ú t o n Múltból visszhangzó sejtése elveszett Paradicsomnak. Jövőből integető derengése Igéret földjének. A jó mindig elnyeri jutalmát. Csendben. Békében. Nemcsak a mesékben. |
M o s t Fény és árnyék párosát faggatva-követve beleszédülni az örvénylés csodájának közepébe, hol az örökkévalóság súgja mozdulatlanul: a Mostban van a megváltás napja. Hol éteri zászlók lengenek üdvözletet a mindig tárt kapun betérő hazaérkezőnek. |
Á t v á l t
o z á s Emésztő s éltető tűz Szenvedés hője Szűzföld mélyszántása Szélvihar lélegzetvétele Felhőnyi lélekszakadas Életvíz szökőárja Villámcsapás kegyelme Keresztség cseppjei Újjászületés zuhataga Zivatar és napfény Sz i v á r v á n y a |
| Werbánszky Rudolf |
Hatsu-rei-ho után
Megérkeztem.
Egyenlőre tanulom a csendet.
Szeretni már rég megszerettem.
Most együtt élni tanulok vele.
És áldott, jó kezek segítenek
És értő szemek figyelik lépteimet.Annak a szép templomi csendnek csak szét kellett hullnia.
Hogy mondható legyen a béke s a harmónia.
Most nem elég az arcokon ragyogó, a szemekben csillogó,
nem elég az egymást értő-érintő, szíveken dobogó,
mindent átható szeretet,
ha csak úgy teljes, ha kimondható.S ne hidd, így könnyebb.
Nem az.
De szebb, de jobb, de boldogabb.
Nékem tiltott volt az érintés – féltek tőle.
És féltek tőlem, ha adtam.
S én adtam kéretlenül akkor is, ha más nem akarta.A szívemből fakadt, mint egy dallam.
Féltek, mert OTT mást jelentett másnak.
S úgy hitték, ettől nem lesz gyógyulása senkinek.(Legfeljebb nekem.)
Most itt ülök-fekszem köztetek.
Megérkeztem.
Áldott legyen, ki ide vezetett.
/Egy Nyitott Napon a boldogságról beszélgettünk, Rudi is elmondta a véleményét, de a gondolat tovább motoszkált benne, ki kellett írnia magából -- sipi/
Még egyszer a boldogságról
Összevetni a boldogságot anyagi világunk még-többet-akarásával, lehetetlen.
A boldogság állapot. Ha boldog vagy, nem gondolsz arra: még boldogabb szeretnél lenni. Nem teheted, mert kitölti egész lelkedet. Ilyenkor akkor és ott vagy boldog, ahol és ami miatt azzá leszel.
Akkor nem „örülsz” annak, hogy boldog vagy. Egy pillanattal, egy perccel később, már igen. Mert szép volt.
De a boldogság nem múlt és nem jövő. Boldog csak akkor és csak ott lehetsz, ahol utolér (ahol hagyod, hogy utolérjen). A boldogság maga a beteljesült Jelen.
A boldogság az a tudatállapot, mely felé egyfolytában törekszik az ember.
Nem mérhető – miként a szeretet sem az . Vagy van, vagy nincs.
De mércét állítani benne, olyan, mintha valaki zsákba próbálná gyűjteni a napfényt – legyen télire is.
A fehérből senki sem szűrheti ki szitával a szivárvány színeit.
A boldogság – boldogság. Mindig és mindenkoron az marad. Vagy van vagy elmarad. De tudnunk kell, akkor is létezik. Csak épp másnál tanyázik. Ennek viszont már lehet örülni is. És akkor egy lépéssel közelébb kerülhetünk a boldogsághoz.
A boldogság mindig pozitív. Ő a jin, mert női természete van. Hajlékony, mint a friss fűzfaág. Azzá alakíthatod, amivé akarod – azzá alakít, amivé hagyod.
Talán ezért félnek tőle annyian.
Izzó fehér fényben
|
Lándzsáját rázza már
A nárcisz s a tulipán
És tavaszt igéz ránk
A haldokló Február
Lassan döcög a busz. Szokásos csúcsidő a Vágány utcában. Hátam mögött fiatalok beszélgetnek. Beszélgetnek? Ha a kötőszavak egymásra kiabált tömkelegét annak veszem, akkor igen, beszélgetnek. Körben zavartan hallgató középkorúak. Fáradt arcok. Ki-ki a maga gondjába süpped. Időnkén meg-megszólal egy-egy mobil.
Mintha egy helyben állna a busz.
Becsorgunk a kórház kerítése mellé. Hangosan jár a motor. Plusz a srácok szövegelése meg a maroktelefonok hangja. Ekkor, mindenen áttörve édes, mással össze nem téveszthető dallamra figyelek fel. Egy feketerigó alkonyi füttye kíséri a lépésben haladó (?) autókat. Cifrázza, variálja a dallamot, mint mikor nyári estéken a szemközti ház szélén állva felelget pimaszkodó füttyszómra.
Elmosolyodom.
Aztán lassan körbenézek. Fáradt arcokat látok, mint eddig. Csak a szemközt ülő lány néz rám furcsán. Hát ennyire jutottunk... Mosolygok. A busz arrább gurul. Magunk mögött hagyjuk a kis rigót. Meg az ő dalát is.
A Tanítványok körbe ülték mesterüket. Ő felállt, szótlanul kilépett a körből és ott hagyta őket. A tanítványok tudták többet tanultak aznap, mint az elmúlt évek során valaha is.
Egy test, egy energia. De micsoda energia!
Már csak mosolygok azon, hogy hazaérve bontakoznak ki bennem azok az érzések és gondolatok, amelyeket hanyatt fekve, szemem lehunyva, villanásszerűen élek meg.
Sokan voltunk. Faltól falig értünk. Köröttünk csengettyűk csengtek és harangok bongtak.
És akkor mi, ott, a harmadik emeleten templomot, gyönyörűséges katedrálist építettünk.
Akik adtak, ők voltak a támpillérek. Akik kaptak, azokból gyönyörű boltívek emelkedtek a magasba. Ott összekapcsolódtak. Majd az ívek közét lassan kitöltötte az energia.
Sokan voltunk Feküdtünk egymás mellett, csak kezeink értek össze. Felszentelt márványlapok lettünk, melyeken át bárki az általunk épített templomba juthat.A templomba, melynek boltíveit egyetlen zárókő tartotta biztosan: a Szeretet.