A tudomány új világképe
Milyen ez a világkép, és miért kell ismernünk?
ìrta László Ervin, a Kozmikus kapcsolatok c. könyv szerzôje
1597-ben, csaknem egy évszázaddal Newton elôtt, Francis Bacon angol filozófus azt írta, hogy a tudás hatalom. Kijelentése ma igazabb, mint bármikor, de azzal a feltétellel, hogy tudásunk vagy a tudományból ered, vagy van benne bizonyos tudományos törvényszerûség. Mert a tudomány napjaink világának egyik fô - ha nem a legfôbb - formáló erejévé vált.
Akár tetszik, akár nem, be kell látnunk, hogy mára a tudomány újfajta vallássá magasztosult. A középkorban az egyház és állam kapcsolatát az úr és szolga viszonya jellemezte. Három évszázad alatt, Newton felfedezései óta viszont az ùr szerepében már a tudomány apostolai tevékenykedtek. A tudomány kiválasztottjaiból olyan mûvelt papság alakult ki, amely kizárólagos joggal férhet hozzá a tudás titkaihoz. Ez a társaság határozza meg a közérdeket és a követendô magatartásmintákat. Szent iratai az elméleti és kísérleti kutatók értekezései. A fizikusok tételei támogatják a technika elôretörését a természetben és a társadalom területén egyaránt; a biológusok felfedezései szabják meg az egészség és jólét törvényeit; a mikrogazdaság kutatóinak képletei valóságos útjelzôk az egyéni vállalkozások vezetôi számára, a makrogazdaság dogmaszerû tételei pedig a nemzeti és nemzetközi gazdasági folyamatok kezelését befolyásolják.
Úgy tûnik, hogy a hosszú távú fejlôdés, de még a jelenkori társadalmak jó néhány viharos forradalmi változásai is sokkal inkább a tudományos újdonságok társadalmi és mûszaki hatásaiból ered, semmint a politikusok és üzletemberek hatalmából vagy akaratából. A mikroelektronika területén például olyan áttörés következett be, amelynek nyomán megnyílt az adatországút a világméretû információs forgalom elôtt, és így bárki számára szinte karnyújtásnyi közelségbe kerülhet gyakorlatilag minden elképzelhetô adat a helyi pletykáktól a globális válságokig. Az információk mûszaki alkalmazásának és a vezérléstechnika felfedezéseinek következtében számos embernek megnô a szabadideje, mert kevesebbet kell dolgoznia - noha ez mások számára újabb átképzést vagy munkanélküliséget jelent. Ezzel szemben a közlekedéstechnika újdonságai révén az üzletemberek és a turisták tömegei kényelmesen és biztonságosan juthatnak el órák alatt a hat földrész bármelyik pontjára. A biotechnikai felfedezések növelik az élelmiszerkészleteket, kiterjesztik az emberi élettartamot, és új kezelési lehetôséget kínálnak számos makacs betegségre. Furcsa ellentmondásként még az újabb világháború elmaradása is bizonyos mértékig a tudományon alapuló mûszaki fejlôdésnek köszönhetô: a modern fegyvereknek olyan félelmetes a hatóereje, ami már a gyôzteseket is veszélybe sodorhatja, és a háborús zsákmány pedig nem lesz más, mint néhány mérgezett vagy radioaktív kôhalom.
A tudomány eredményeinek és jótéteményeinek listájához persze odacsatolhatunk egy másik jegyzéket is, amely a veszélyeket és a káros hatásokat tartalmazza. A tudomány rövidlátó alkalmazása elsorvasztja természeti környezetünket, kizsákmányolja értékes erôforrásait, veszélyes vegyszerek és sugárzások hatásának teszi ki az embereket, valamint két táborra osztja a társadalmakat egy olyan törésvonal a mentén, amely ott húzódik, hogy melyikük képes megbirkózni a modern világ nehézségeivel és melyikünk nem.
Akár csodáljuk a tudományt, akár félünk tôle, akár elfogadjuk következményeit és alkalmazási lehetôségeit, akár visszautasítjuk ôket, el kell ismernünk, hogy a tudomány sokkal mélyebben itatja át életünket és járja át gondolkodásunkat, mint amennyira a legtöbben ennek tudatában vannak - és amennyire némelyek kívánatosnak tartanák. Többé nem az a kérdés, vajon befolyással van-e életünkre a tudomány, csupán arról van szó, hatása hasznos, vagy káros: segít-e abban, hogy elérjük céljainkat és valóra váltsuk álmainkat, vagy embertelen körülményeket teremt a számunkra az ezzel járó sokkhatásokkal és meglepetésekkel.
Mûszaki és gazdasági alkalmazásain túl óriási jelentôségûek a tudomány emberi és társadalmi következményei. Noha errôl a nézôpontról gyakran elfeledkeznek, a tudomány elvei és elméletei nem csupán a technikai találmányok születését és a gazdasági tapasztalatok gyarapítását, hanem a dolgok megértését is segítik. Ebbôl következôen mindazoknak az értékeknek a forrásai, amelyeket az emberek ennek a tudásnak tulajdonítanak. Egymáshoz és a természethez fûzôdô kapcsolatunk azon múlik, hogy mit gondolunk a természetrôl, az életrôl és az emberi fajról. Ha úgy véljük, hogy a természet csupán élettelen gépezet, valamiféle közömbös szikladarabok gyûjteménye, könnyen arra a meggyôzôdésre jutunk, hogy kedvünk szerint bánhatunk vele, és mindaddig így cselekedhetünk, amíg ez nem ütközik a saját érdekeinkbe. Mûszaki eljárásaink ezt a hitet tükrözik: nagy teljesítményû gépeket készítünk, hogy minél jobban kiaknázzuk, átalakítsuk vagy éppen tönkretegyük a kínálkozó energiákat és anyagokat természeti környezetünkben. Ha úgy tekintünk az állatokra és a többi emberre, mintha csak bonyolult gépek volnának, nem riadunk vissza a beavatkozástól sem: eltávolítjuk fölösleges részeiket és szerveiket, összehurkoljuk génjeiket vagy áthuzalozzuk ideghálózatukat. Ugyanígy befolyásolhatjuk majd az emberek társadalmi és politikai magatartását, munkáját, sôt fogyasztási szokásainak és szabadidôs tevékenységének sablonjaival akár az életmódját is.
De mi a helyzet akkor, ha a természet - és maga a világegyetem - nem néhány közömbös szikladarab vagy egy élettelen gépezet? Mi a következménye annak, ha az emberek nem csupán bonyolult szerkezetek, és nem különülnek el egymástól, sem természeti környezetüktôl, hanem igen mély, de finom kapcsolat fûzi össze ôket? Mit szólnánk ahhoz, ha kiderülne, hogy az egész kozmosz az önszervezés alkotó energiájától lüktet, és robbanásszerû megújulási szakaszok révén folytonosan fejlôdik? Ha ezt az elméletet nyújtaná nekünk a tudomány, akkor is ugyanígy viszonyulnánk egymáshoz és környezetünkhöz?
Milyen az új tudományos világkép?
Érdemes a kibontakozó új tudományos szemléletet megismerni, bár leírása nem könnyû. Kezdjük azzal, hogy mit nem jelent ez a szemlélet. Mindenekelôtt nem a jelenlegi "tudományos világnézet", amely rátelepszik a legtöbb ember tudatára. Ez voltaképpen szerencse, mert a jelenleg uralkodó szemlélet nem túl lelkesítô. A tudományos tanok valamiféle embertelen világképet kínálnak, amely szürke és elvont, csupán számokra és képletekre korlátozódik, nincsenek benne érzések és értékek, hiányzik belôle a szív és a lélek. Következtetései még elkedvetlenítôbbek. Az emberi faj lényegében sorozatos véletlenek, kiszámíthatatlan események eredménye a földi élet történetében. Még az egyedi ember is csupán gének váratlan kombinációja, amellyel együtt születünk. És a létért való küzdelem, amelyben mindnyájan folyamatosan részt veszünk, csupán önzô lények tömegévé tesz bennünket, elhatárol mindentôl, ami testünkön kívül esik, valamint mélyrehatóan irányítják személyes és hivatásos érdeklôdésünket.
Ez egyáltalán nem az a világkép, amely az új tudomány elképzeléseibôl és tapasztalataiból ered. A véletlen mutációkon és a természetes kiválasztódáson túl az atomok és molekulák ötletszerû tömörülésével kialakult világegyetemben a kutatók lassan felismernek egy mélyebb logikát. Ez nem azt jelenti, mint ha vonzódnának egy természetfeletti értelemhez vagy szellemhez, amely a folyamatok irányításával hozta létre az emberi életet és a tudatot. Inkább arról van szó, hogy felfedezik azoknak a folyamatoknak az összefüggô dinamikáját, amelyek világra segítették az emberi életet és értelmet (mint oly sok más dolgot is az univerzumban). A kibontakozóban lévô átfogó szemlélet szerint minden, ami kialakult a világegyetemben, Mozart és Einstein, te és én, a leghatalmasabb galaxisok és a legapróbb rovarok, mind-mind egy döbbenetes folyamat eredményei, amely szabad, de mégsem véletlenszerû önteremtés. Semmi sem független mindattól, ami már eddig kifejlôdött: minden dolog összefügg, mindegyik egy szerves egésznek a része.
Buborékok a kvantumóceánban
A tudományos világkép sok szempontból máris gyökeresen megváltozott. Vegyük az anyag elméletét! A klasszikus fizika a nyugati közfelfogáshoz hasonlóan határozottan materialista szemléletû volt: azt tartotta, hogy végsô soron csak kétféle dolog létezik a világon - anyag és tér. Az anyag térben helyezkedik el és ebben mozog, ez az elsôdleges valóság. A tér csak háttér vagy tartály. Ha nem népesítenék be anyagi testek, aligha tekinthetnénk valóságosnak.
Ez a józan észre támaszkodó elmélet a görög materialistákig nyúlik vissza, de a newtoni fizikának is a talpköve volt. Ezt a nézetet aztán radikálisan felforgatta Einstein relativisztikus világegyeteme - ahol a téridô az egységes négydimenziós valóság -, valamint Bohr és Heisenberg kvantumvilága. Åm a tudomány új eredményeinek tükrében ez az elmélet is további módosításra szorul. Annak fényében, hogy a kutatók kezdik megérteni a kvantumvákuumnak, a téridô alatt hullámzó energiatengernek a természetét, többé nincs jogunk azt állítani, hogy az anyag elsôdleges és a tér másodlagos. Tulajdonképpen az elsôdleges valóság kitüntetô címe a teret - pontosabban a kozmikus kiterjedésû nullponti vákuumteret - illeti meg.
Miért van ez így? Néhány mondat a kvantumvákuumról új megvilágításba helyezi ezt a kérdést. A vákuum nem üres tér, sôt az egyik legellentmondásosabb jelenség az ismert világegyetemben. A fizikusok úgy határozzák meg, hogy egy olyan rendszernek a legalacsonyabb energiaállapota, amelynek egyenletei eleget tesznek a hullámmechanikának és a speciális relativitáselméletnek. De itt lényegesen többrôl van szó, mint csupán egy rendszer állapotáról. Ez a színhelye a "nullponti mezônek". Azért nevezik így, mert energiái akkor jelennek meg, amikor egy részecskében vagy egy rendszerben minden más energia eltûnik - vagyis a nullponton. Önmagában ez a hatalmas energiamezô se nem elektromágneses, se nem gravitációs, de még atomi sem. Ehelyett azt tartják róla, hogy belôle ered valamennyi ismert elektromágneses, gravitációs és atomi erô, illetve mezô. Az elemi részecskéknek is ez az eredeti forrása. Ha megfelelô energiával gerjesztik a vákuum nullponti mezôjének negatív energiaállapotát - kb. 10-27 erg nagyságrendben -, akkor egy bizonyos része átbillen a negatív állapotból a pozitív energiaállapotba. Ez "párképzéssel" jár: a vákuumból kilép egy pozitív energiájú (valódi) részecske, míg negatív energiájú (látszólagos) részecskepárja a légritka térben marad. A nullponti mezô energiasûrûsége megdöbbentô. John Wheeler amerikai fizikus becslése szerint a vákuumenergia 1094- g/cm3 anyagnak felel meg - jóval több, mint az ismert világegyetem anyagmennyisége. Más számítás szerint (amelyet David Bohm végzett) a vákuum energiája kb. 1040-szer múlja felül az anyagban rejlô energiát. Szerencsére ezek az energiák negatív állapotban vannak, máskülönben a világegyetem egyetlen szempillantás alatt akkora méretûre zsugorodna, mint egy atom. Ez Einstein híres tömeg-energia egyenlôségébôl ered (E=mc2), ahol az energia egyenlô a fénysebesség négyzetével szorzott tömeggel, a tömeg pedig természetesen a gravitációval függ össze.
Elsô pillantásra úgy tûnhet, hogy az általunk megfigyelt világegyetem a vákuum látszólag végtelen energiatengerén úszik. De mivel a látható világegyetemben sokkal kevesebb energia van, mint az alatta húzódó (és így önmagában megfigyelhetetlen) kvantumvákuumban, ezért nem arról van szó, hogy egy szilárd sûrítmény úszik a felszínen, sokkal inkább buborékok lebegnek benne. Az ismert világ tehát nem a vákuumenergiák sûrítményének, hanem inkább a ritkulásának tekinthetô.
A jelenlegi kutatásokból az derül ki, hogy a vákuum nemcsak olyan teremtô óceán, amelybôl a világegyetemet felépítô valamennyi részecske ered, hanem a részecskék megfigyelhetô tulajdonságainak is a forrása. Például a tehetetlenségi erô, amely az anyag egyik lényeges tulajdonsága, talán a vákuumon belüli kölcsönhatások következménye. 1994-ben három fizikus, Haisch, Rueda és Puthoff úttörô tanulmányban vezette le matematikailag, hogy a tehetetlenség voltaképpen vákuumon alapuló Lorentz-erô. És ez nem minden. Mivel tömör részecskék szintén keletkeznek a vákuummezôben, a tömeg önmagában nem lehet a világegyetem alapvetô jelensége. Ugyanez vonatkozik a gravitációs erôre. A gravitáció, mint tudjuk, a tömeggel kapcsolatos, és a fordított négyzetes aránynak engedelmeskedik (az egymást vonzó tömegek közötti távolság négyzetével fordítottan arányos). Ennélfogva ha a tömeg a vákuum terméke, akkor a gravitáció, a tömeggel kapcsolatos erô is az. Ebbôl viszont az következik, hogy az anyag valamennyi alapvetô tulajdonsága a vákuum terméke: a tehetetlenség, a tömeg és a gravitáció.
Ezeknek az adatoknak és más felismeréseknek az alapján teljesen ésszerû, ha úgy tekintünk az anyagra, mint a vákuum nullponti mezôjének termékére. A jelenleg kibontakozó fizikai szemlélet szerint tehát nincs "abszolút anyag", csak anyagképzô abszolút energiamezô.
Bármilyen meglepô is a fenti következtetés, összhangban áll a jelenlegi kvantumfizikai nézetekkel. A fizikusok tudják, hogy egészen parányi méretekben az anyag valósága elillan: az elemi részecskék többé nem léteznek egymástól elszigetelten, csupán kvarkok és kvantummezôk találhatók ezen a szinten. A világunkat alkotó anyag ugyanis atomokból és molekulákból épül fel, amelyek protonok, neutronok, mezonok és elektronok különféle társulásai. Ezeket az elemi részecskéket viszont kvarkok kombinációi alkotják. A kvarkok olyan állandó energiaalakzatok, amelyek a mélyben húzódó nullponti mezôre támaszkodnak. Ebbôl a szempontból azok a tárgyak, amelyeket anyagnak tekintünk, nem olyan oszthatatlan létezôk, amelyek kedvükre kalandoznak a tér "tartályában". Sokkal inkább a teret kitöltô vákuum energiamezôjének "lecsapódásai" vagy kritikus csomópontjai.
Noha az anyagnak ez a felfogása homlokegyenest ellenkezik a józan ésszel, ha alaposabban megvizsgáljuk, kiderül róla, hogy közelebb áll a valóság természetérôl alkotott hétköznapi feltevésekhez, mint a relativitáselmélet és a kvantumfizika jelenleg elfogadott filozófiájához. ìgy amikor a diákok a relativitáselmélettel ismerkednek, nem kell többé elvont fogalmakkal küszködniük: a fény és a gravitáció többé nem valami fantomszerû hullám, amely az üres térben halad. A téridô többé nem geometria, á la Einsten, hanem alapvetô fizikai valóság. Valójában olyan közeg, amelynek kavargásából formák és hullámok születhetnek. A fény és a hang ebben a folyamatos energiamezôben mozgóhullám, míg az asztalok, fák, sziklák, fecskék és más, látszólag szilárd tárgyak állóhullámok benne. És a hullám alakú részecskék, amelyek még tovább is bontható anyagi létezôk, voltaképpen a megfigyelô tevékenységétôl függetlenül léteznek. Ennek fényében a kvantumelmélet jelenlegi borúlátó magyarázata többé nem jogos: most már tudhatjuk (vagy legalábbis ésszerûen feltételezhetjük), milyenek a részecskék "önmagukban".
Bioenergia-mezô
Folytassuk most az élet kibontakozó szemléletének rövid áttekintésével. A biológia területén az új elméletek és kísérletek arra utalnak, hogy az élô szervezetek állandó kölcsönhatásban vannak környezetükkel. A legújabb kutatások szerint a szervezet genetikai információs állománya nem független a környezettôl, változásai tehát nem a véletlen szeszélyes játékából erednek. Létezik egy közvetlen, bár nagyon finom kapcsolat a genom (a génállomány) és az élô szervezet, valamint a szervezet és a tágabb természeti környezet között. Arról van tehát szó, hogy a gének ötletszerû kombinációi helyett az új fajokat létrehozó genetikai variációk az élôlény genetikai kódrendszerének rugalmas válaszai azokra a változásokra, amelyeket a szervezet tapasztal környezetében.
Az élet hálószerûen összefonódó szálainak képe új megvilágításba helyezi saját testünket is, amely - a klasszikus elmélettel szemben - nem pusztán biokémiai gépezet. Az akadémikus élettan és orvostudomány még mindig úgy tekint a szervezetre, hogy mûködési jelenségei megfelelnek élettani szerkezetének, ezt pedig az élô test kémiája határozza meg. Ezen az alapon azt hiszik, hogy az egészség az élettani szerkezet összhangján múlik, errôl pedig azt gondolják, hogy a különféle szerves és szervetlen vegyületek sokoldalú reakcióinak egyensúlyából ered. Amikor szervezetünk nem mûködik tökéletesen, az okot egy olyan szerkezeti hibában keresik, amely a kémiai egyensúly bizonyos felbomlásának a következménye.
A "biokémiai orvostudomány" kétségtelenül sokat felismert az igazságból, így jelentôs sikereket ért el számos alkalmazási területen. De nincs birtokában a teljes igazság! Kézenfekvônek látszik, hogy nem elegendô leírni és kezelni a szervezet különféle állapotait. Azok az eredmények, amelyek részben az ókori gyógyítási technikák korszerû alkalmazásán alapulnak, egyre világosabban mutatják, hogy még egy tényezôt be kell iktatni abba az együttmûködésbe, amely a testi mûködést összeköti az élettani felépítésével és a szerves biokémiával: ez pedig a bioenergia-mezô.
Ennek a mezôelméletnek egyre több támogatója akad a biológiában, a biofizikában és az orvostudományban. Az alapvetô rejtély az volt, hogy egy szervezet, amely szövetek, sejtek és különféle molekulák csillagászati számú variációjából áll, miként fejlôdhet és mûködhet mégis egyetlen egészként. És hogyan tud energiát mozgósítani tökéletesen összehangolt módon, ahol és amikor csak szükség van erre? Napjainkra már kialakult az az elképzelés, hogy a szervezet összefüggô egész. Egy összefüggô rendszerben az egyik részben elôforduló állapotok és reakciók befolyásolják a többi részt is. Egy egész rendszerre kiterjedô összehangoltság nem magyarázható egyedül biokémiai folyamatokkal. Valami közvetlenebb kapcsolatra van szükség. Del Guidice és munkatársai úgy sejtik, hogy az ún. Josephson-kapcsolatról van szó, ahol a közeli sejtcsoportok rezgései önkéntelenül szinkronizálódnak egymással; nemrég pedig Mae-Wan Ho felfedezte, hogy a szervezetnek folyadékkristályos szerkezete is van. A folyadékkristályok tulajdonságai éppen a kvantumfizikai kapcsolatot biztosítják: ezek a kristályok összefüggô mezôt alkotnak, amely szinte idôveszteség nélkül közvetíti tovább az információkat.
A szervezet energiamezôje nincs elszigetelve környezetének többi mezôjétôl. Amint számos kísérlet mutatja, az élô szervezetre hatással vannak a különféle elektromos, mágneses és elektromágneses mezôk is, amelyek közül némelyik egyszerûen a modern technika alkalmazásából ered - ilyenek például a nagyfeszültségû villamos távvezetékek és a nagyfrekvenciás maroktelefonok. De finomabb energiák is befolyásolhatják a szervezetet. Akárhogy nevezik is a szuperfinom energiákat (a hagyomány szerint ezek "éteri", "lelki" vagy "szellemi" energiák), úgy tûnik, hogy ezek összekötik testünket a vákuum nullponti mezôjével.
Az élet jellegével kapcsolatos szemléletünket alapvetôen megváltoztatta az a lehetôség, hogy állandó, bár nagyon finom kölcsönhatás érvényesül az élô szervezetek és a kvantumvákuum között. Az élôvilág nem az a riasztó színtér, ahol a klasszikus darwinizmus szerint mindenki harcol mindenki ellen; ahol minden faj, minden szervezet és minden gén elônyre akar szert tenni a többiekkel szemben. Az élôlények nem pusztán bôrtakaróba burkolt önzô gének, amelyek sohasem hagyják abba a harcot. Az élet valójában úgy fejlôdik, mint maga a világegyetem: a mélyben húzódó kozmikus mezôvel járja "szent táncát". Ennek következtében minden élôlény egy-egy eleme a finom kapcsolatok hatalmas hálózatának, amely átfogja az egész bioszférát - és önmaga is csak egyik eleme annak a széles kapcsolatrendszernek, amely már a világegyetemben nyúlik ki.
A természet Internet-hálózata
Utoljára, de nem utolsósorban vizsgáljuk meg az értelem és a tudat jelentôségét. Az új szemlélet itt is radikális változásokat követel hagyományos elképzeléseinkben. Az új megközelítés szerint sem az anyag, sem az értelem nem alapvetô jelensége a világegyetemnek: mindkettô az egyetemes energiamezôvel, a fizikai valóság egyetlen igazi alapvetô jelenségével kölcsönhatásban fejlôdött ki. Hiába keressük azt a pontot, amikor az értelem éppen megszületett: csíráinak jelen kellett lenniük már a vákuumban is. A kutatók sejtése szerint az értelem nem egyedül a mi fajunk sajátja: minden szervezetnek, minden molekulának, atomnak és elemi részecskének rendelkeznie kell a tudati tapasztalat bizonyos formáival a bonyolultságnak azon a szintjén, amely megfelel saját fejlôdési fokának. Még az elemi részecskékben is kell lennie valamiféle elôtudatnak: némelyikük határozottan "érzékeny" az ôt érô energiákra. Ez a képesség azután egyre bonyolultabbá és kifinomultabbá vált a fejlôdés folyamán, amint az atomok, molekulák, sejtek és szervezetek kifejlôdtek, egyre összetettebb rendszereket alkottak, és mind érzékenyebbé váltak környezetükre.
És még egy tényezô, amellyel ki kell egészíteni az értelemrôl és a tudatról kibontakozó szemléletet: ez az összeköttetés. Szervezetünknek a kvantumvákuummal való kecses tánca összeköt bennünket a körülöttünk létezô többi élôlénnyel, vagyis nyitottá tesz a természet felé. Már a régi idôkben is tisztában voltak ezzel a nyitottsággal a misztikusok, próféták és metafizikusok, de megtagadták a modern tudósok és azok, akik az egyetlen elfogadható valóságnak tekintették a korszerû tudományt. Most azonban az új tudomány ismét visszatér a nyitottság felismeréséhez. Kezdünk rájönni, hogy a koponyánkon túli világról szerzett bizonyos ismereteinket agyunk nemcsak az elektromágneses hullámok látható és a hanghullámok hallható tartományából szerzi, hanem felhasználja a vákuum nullponti mezôjében terjedô hullámokat is. Ennek következtében tudatunk és a környezô világ közötti információs forgalom nagyon finom, de állandó összeköttetést teremt. Minden gondolat, amely megfordul agyunkban, hullámnyomokat hagy a vákuumban, és mindaz, ami nyomot hagyott a vákuumban, elôhívható azok által, akik tudják, hogyan kell "ráhangolódni" ezekre a finom mintázatokra.
Mindez igazol egy réges-régi felismerést. Einstein azt írta, hogy "az ember része az egésznek, amelyet univerzumnak nevezünk, olyan részegység, amely térben és idôben korlátozott. Tapasztalatai szerint gondolatai és érzései valahogy elkülönülnek a többi résztôl - ez tudatának egyfajta optikai csalódása. Számunkra ez a csalódás olyasféle börtön, arra késztet bennünket, hogy személyes döntéseinkre támaszkodjunk, és vonzódjunk a hozzánk közel állókhoz." Jung szinte látnokian fejtette ki nézeteit a század közepén az emberi ôstípusokról és a kollektív tudattalanról. ùgy tûnik, tudatunk beleolvad azokba az alakzatokba, amelyeket az emberek megszámlálhatatlan sora hozott létre a környezô finom energiák mezôjében, és ezek az alakzatok - az "ôstípusok" - kötnek össze bennünket egymással. Amit az agy felismer a tudat alatti rétegeken keresztül, és a rá jellemzô tudatos formákban jelenít meg, ezek az ôstípusok alkotják az emberiség kollektív tudattalanját.
Az összeköttetések mélységének megfelelôen gondolataink és érzéseink nem csupán minket érintenek - kimondott szavainkon és magatartási formáinkon túl más embereket is befolyásolnak. Ahogyan a telepátiával foglalkozó pszichológusoknak és a tudat kutatóinak (Stanislav Grofnak, Roger Woolgernek, Ian Stevensonnak és másoknak) a kísérletei bebizonyították, megváltozott tudatállapotban képesek vagyunk felfogni más személyek gondolatait, képi benyomásait és érzéseit, különösen akkor, ha ezek genetikailag vagy érzelmileg szorosabb összeköttetésben vannak velünk. És ennek a befogadásnak nincs korlátja térben és idôben: egyesek elôhívhatnak olyan tapasztalati töredékeket is, amelyeket távoli helyeken és a hajdani idôkben éltek át emberek. A kapcsolat a természet Internet-hálózatán jön létre: a vákuumenergia hullámalakzatainak holografikus találkozása révén. Ezek a holografikus mintázatok meglepôen állandóak, és nem kötôdnek az általunk megszokott feltételekhez: tartósak az idôben, és egyszerre is hozzáférhetôk különbözô helyeken.
Nem kell csodálkoznunk a személyközi (telepatikus) kapcsolatokat kutató pszichológusok felismerésein. Az emberi psziché, ahogy Jung mondta, folyamatosan húzódik végig fajunkon. Václav Havel szavaival: van valami antennánk, amellyel felfoghatjuk annak az adónak a jeleit, amely az egész emberi faj tapasztalatairól tájékoztat.
Összegzô gondolatok
Az új tudomány lassan maga mögött hagyja a világegyetem, az élet és a tudat klasszikus materialista szemléletének utolsó maradványait is. Tér és idô a megfigyelhetô univerzum dinamikus háttereként olvad össze. A valóság alapvetô jelenségének tartott anyag, úgy tûnik, meghátrál az energia elôtt, és a különálló részecskék helyét az energiában fürdô kozmosz alapvetô elemeiként a folytonos mezôk foglalják el. A világegyetem keletkezését kutató jelenlegi "többciklusú" kozmológiai elméletek alapján pedig okkal hihetjük: nem az a végsô célja világegyetemünknek, hogy az üres, szürke, örökké változatlan semmibe roskadjon össze, hanem hogy ciklikusan megújuljon egy önteremtô, öntápláló és önszervezô mega univerzumban.
A kibontakozó új világszemlélet egészébe hézagmentesen illeszkednek az eddig különálló részek. Ráadásul ebben az egészben minden rész szüntelenül érintkezésben áll a többivel. Ållandó és bensôséges kapcsolat van a dolgok között, amelyek együtt léteznek és együtt fejlôdnek a világegyetemben. Olyan közös kapcsolatokról és üzenetekrôl van szó, amelyek a sokféle kölcsönhatás és adatáramlás döbbenetes hálózatává, egy örökké jelen lévô hullámzó energiaóceánná teszik számunkra a valóságot. A világról alkotott új tudományos elmélet, amely az élettelen szikladaraboktól eljutott a láthatatlan óceánig, mély és felkavaró hatással van korunkra. Nem lehet véletlen, hogy ez a legutóbbi tudományos forradalom éppen napjainkra esik, amikor egy új évszázad és egy új évezred küszöbén állunk. Ha belátjuk, hogy ami a tudatunkban lejátszódik, mások számára szintén hozzáférhetô, és ami a mások fejükében játszódik le, ahhoz öntudattalanul és részben tudatosan mi is hozzájuthatunk, kétségtelenül arra késztethet bennünket hogy jobban törôdjünk egymással és nagyobb felelôsséget érezzünk egymás iránt. Ezek a kapcsolatok, jól tudjuk, életfontosságúak nemcsak személyes fejlôdésünk, hanem a társadalom és a gazdaság további alakulása szempontjából is. Ezért akik világszerte tudatában vannak ennek, most még mélyebb meggyôzôdéssel vallhatják, hogy saját tudatalatti értelmük nagy valószínûséggel hozzájárul fajunk túlélési stratégiájához.
A láthatatlan hullámzó energiatenger, amelynek révén kapcsolatban állunk egymással és a természettel, fontos eleme azoknak a kihívásoknak, amelyekkel mindnyájunknak szembe kell néznünk. Számos gondunk gyökere éppen egymástól és a természettôl való elhatárolódásunkból ered, s csak úgy oldhatjuk meg ôket, ha ismét felelevenítjük semmibe vett, de soha el nem feledett kötôdéseinket és kapcsolatainkat. Az úttörô tudományos mûhelyekben kibontakozó új szemlélet oly módon befolyásolhatja gondolkodásunkat és cselekvésünket, hogy ezeknek a segítségével bolygónk seregnyi válságát átfordíthatjuk az emberi kultúra fennmaradásának javára.
T. S. Eliot költôi megérzéssel kérdezte: "Milyenek a gyökerek, amelyek megkapaszkodnak, és mely ágak nônek ki ebbôl a halom törmelékbôl? Senki emberfia meg nem mondhatja, se nem sejtheti, mert csupán a töredékes képek halmazát ismerjük..." Az új tudomány túllép ezen a kínos helyzeten. A világegyetem hullámzó óceánjának képét vetíti elénk, ahol minden dolog alapvetô egységbe fonódik össze. Ezt az ösztönös megérzést támasztja alá a pszichológus-filozófus William James elképzelése is: olyanok vagyunk, mint szigetek az óceánben - a felszínen elkülönülünk, de a mélyben összetartozunk.
(Angolból fordította Greguss Ferenc)